TÜV megvolt, papírok elintézve, rendszám beszerezve, első vezetések is megvoltak. Csak hát az én rutintalanságommal ez bizony nem egy könnyű eset, mivel a jogsim kb 3 éve van meg, ezidő alatt a megtett km-ek *100-at egy kezemen meg tudnám számolni, sőt, szerintem két ujjamon. Mindennemű túlzás nélkül.
Szóval tegnap elmentünk egy körre, apu az anyósülésen, anyu hátul, és igazán nehéz úgy az útra figyelni, ha a levegővisszatartásokat, meg a jajj-okat hallgatom, de ez van. Tegnap éjjel egyik ismerősöm hozott haza, azzal a feltétellel, ha én vezetek. Na most az a Merci csöppet nagyobb, mint a Mini, de elvezetgettem itt a városban, hajnali egykor zuhogó esőben, így forgalom szerencsére nem volt.
Mai program lett volna, hogy anyuval kimegyünk az áruházakhoz a város határába, odafele ő vezet, hogy szokja a kocsit, mivel most két napra kölcsön kell majd adnom neki, haza meg én, hogy szokjam a vezetést, mint olyant. De bizonyos körülmények folytán anyu nem ért rá, ezért én mentem ki egyedül.
Ahogy beindítottam a kocsit (szivató kihúz, kézifék kienged, kormány teker-teker-izmosodom) a szívem úgy kalapált, hogy elnyomta az amúgy nem halk alapjáratot. Rettenetesen izgultam, sőt mi több, rettegtem. De az első 500 m után ez megzűnt, és átvette helyét a vezetés élvezete. Na, ilyet se éreztem még. A vezetés nekem mindig stressz volt, és hálás vagyok ennek a kis tragacsnak, hogy többé nem az. Persze nem bízom el magam, mert ilyenkor dobja el az ember a vasat...
Namost, ha a kocsi az istennek nem akar 70 fölé gyorsulni, és addig is csak sírva, akkor érdeme megnézni, hogy az ember kiengedte-e a kéziféket. Ha az első kereszteződésben ugrál a motor, mert még csak egy perce jár, de a szivatót már visszanyomtuk, akkor érdemes még kicsit húzni rajta. Szóval rá lehet érezni, és azt kell mondjam, szeretem vezetni a kis pöcsköszörűt.
